Folyóiratok
GÖRGEY PRÁGÁBAN

1930, Nyugat, SÁRKÖZI GYÖRGY

A prágai Károly-híd hámlókövű, ősi ívein, mint egy türelmes, nagy ősállat hátán futkosnak a hitvány muslicák: úri hintók, söröskocsik, pecérkordék, szénásszekerek, fehérfrakkos katonák, köcsögkalapos polgárok, sápítozó árusok, mezítlábas barátok, bekötöttszemü, mankón bicegő koldusok, zsákban sivalkodó malacot cipelő parasztok, zsebretett kézzel lődörgő, bojtossipkás hajósok, – s a nagy híd-állat lábai közt az emberi zsivajban elfuló mormolással hullámzik a zöldszinű, üvegesfényű Moldva.

A híd korlátfalának egy szögletében, Borgia Ferenc bíbornokkalapos szobra alatt, muzsikosok szoronganak: egy fakóarcú, halpénzszemű, hórihorgas férfi hárfát csipked, egy csempeszájú piszkoskörmű siheder elbúsultan fuvolázik, s egy púpos, kopasz, sértettképű emberke a hegedűt bünteti meg a képzelt bántalmakért.

- Mennyi éhenkórász… mennyi haszontalan lézengő… – dörmögi magában egy katonásjárású, kopottas, de tiszta öltözékű, szőke szakállas ifjú, aki mogorva szemöldökkel siet át a hídon. S mikor a púpos hegedűs hóna alá kapva hangszerét, alázattal elébe tartja koszos sipkáját, bosszúsan rámordul: – Menj az…!

A cseh muzsikus, aki kétkedő bizalommal nyujtotta ki kezét, most ismét sértettre savanyodik s egy pillanatig eltünődik rajta, vajjon miféle istencsodája nyelven utasították vissza. A mogorva fiatalember pedig hosszú léptekkel siet tovább az Ó-város girbe-gurba, szűk, szemetes utcái felé s a keskeny, magas házak közt bosszúsan rázza fejét, mintha a szép őszi délután mindenütt nyitvalévő ablakokból áradó zongora-, hegedű-, hárfa-, gitár-, fuvola-, trombita-, szájharmonika- és énekhangok forgó zsivaját akarná kirázni füléből.

- Mindenütt ez az átkozott kornyikálás… – szövi tovább monológját a szőkeszakállas ifjú, – megbolondítják az embert… Egyetlen tiszta, józan gondolatot nem hagynak a fejemben, pedig… Valamit produkálni kell evvel a kókuszdió-olajjal… Az átkristályosítás megint nem sikerült… Mi az ördögöt kellene csinálni?… Csak ezt a macskazenét ne hallanám már!… Bizisten be kellene tiltani hatóságilag .. Ámbátor: a hatóságok még a lélegzést is betiltanák, ha lehetne… Előbb-utóbb kell itt valaminek történnie… A szaggatott desztilláció fabatkát sem ér, az átkristályosítás sem sikerül… Hátha előbb a zsírsavak báriumsóit állítanám elő? És ezeket kristályosítanám… Meg kellene próbálni… Jaj micsoda klamperozás!

Így ér az ifjú ember a Galli-utcába, egy háromemeletes, csúf ház elé, amelynek sárga vakolatán itt-ott piros téglák ütnek át, mint vörös foltok a kanyarós gyermek testén. Minthogy a ház háromemeletes, természetesen a ház harmadik emeletén lakik, ahová fehérre meszelt, keskeny, hoporcsos lépcsőkön kell fölkapaszkodnia. A földszinti asztalosműhelyből enyvszag és egy harsány bariton danázása kíséri föl a magasba.

Mielőtt szobájába térne bekopogtat szállásadónőihez: fontos és nem nagyon kellemes beszélnivalója van velük.

- Szabad egy percre, hölgyeim, igénybe vennem drága idejüket?

A két ösztövér vénkisasszony pettyes lila kartonruhában üldögél az ablaknál s minthogy másként nem tudják agyonütni az időt, – az egyetlent, ami nem drága ebben a nehéz világban, – a szemközti házban próbát tartó vonóskvartett élénk vitatkozásokkal és tárgyalásokkal meg-megszakított előadását hallgatják. A rendesen kevésszavú, zárkózott szobaúr megjelenése valósággal izgalomba hozza őket.

- Tessék, tessék Görgey úr, – szepegik kipirult arccal s nem tudják, hogy hamis frufruikat igazgassák-e meg előbb szikkadt homlokuk körül vagy a zöldhúzatos székről fujják-e le azt a porszemet, ami netán az utolsó tisztogatás óta rászállt. A kalitkájában izgatottan fütyürésző kanárimadárra is rászólnak: – Ferdinánd, hallgass!

Görgey Artúr előveszi piros selyemzsebkendőjét és megtörölgeti hirtelen megizzadt homlokát: hát hogyan is kezdje? Egy percig szótlanul nézi a halványszínű falon az aranykeretes árnyképeket, amelyek bizonyára a két öreg kisasszonyt ábrázolják ifjú virulásuk éveiben, tele arccal fitos orral, igazi loknikkal. Aztán a fiókos szekrényen üvegbúra alatt pompázó olasz viaszvirágokat is alaposan megszemléli és konstatálja, hogy az egyik vajfehér liliomban egy porzószállal kevesebb van, mint a természet törvényei szerint lenni kellene.

- Látogatásom célja – vág neki végül huszárosan, – jelenleg albérletben birt szobám fölmondása.

- Ah!… – rebben el a kiáltás a két vénkisasszony színtelen ajkáról s fejük s fejükön a kis csipkefőkötő reszketni kezd. S az idősebbik, Clara kisasszony, sértődött fenséggel megkérdezi: – Talán nincs megelégedve a szobával, Görgey úr?

- A legnagyobb mértékben meg vagyok elégedve, – igyekszik megnyugtatni őt Artúr, – ámbátor ez az örökös kornyikálás alulról, fölülről, oldalról, hátulról, elülről…

- A zenét gondolja? – szól közbe a másik kisasszony, Eliza. – Sajnálatos, hogy önnek nincs érzéke az emberi lélek e csodálatos virága iránt…

- Én inkább exaktumokkal foglalkozom, – feleli Artúr szemét lesütve, s kissé szétnyitva két kezét, – s éppen ebből kifolyólag viszonyaim változása… Mint méltóztatik tudni, Redtenbacher kémia-profeszszor mellett dolgozom s ő kísérleteim elősegítése végett volt szíves a laboratórium közvetlen közelében ingyen lakást fölajánlani…

- Ez esetben, – szól szigorúan Clara kisasszony, s fürkészve néz a szobaurra, vajjon nem ürügyül hozza-e föl az ingyenlakást, – kénytelenek vagyunk más lakó után nézni…

- Még egyszer hangsúlyozni kívánom, hogy egyébként szobámmal a legnagyobb mértékben meg vagyok elégedve, de minthogy jelenleg a kókuszdióolaj kémiai összetételének vizsgálatával foglalkozom, tudományos vizsgálataim kívánatossá teszik, hogy állandóan minél közelebb lakjam a laboratóriumhoz…

- A tudomány nagyon szép dolog és igazi istenadománya, – mondja Eliza kisasszony, – s Görgey úr bizonyára szép hírnévre fog szert tenni a kókuszdióolaj vizsgálatával… Nem hallgatsz, Ferdinánd?…

- Ó, ezek rendkívül szerény vizsgálatok, – legyint Artúr, – mindössze az akarnám kideríteni, hogy a vajban is előforduló capronsavon és caprylsavon kívül előfordul-e a caprinsav is a kókuszdióolajban, valamint a cocinsav, amint némelyek állítják…

- Ezek mind nagyon szép tudományos dolgok, – szúrja közbe hűvösen Clara, – de mi igazán nem tehetünk róla, ha Görgey úr egészen az ablakhoz tolja az ágyát hogy az eső és a hó a fejére esik…

- Ez csak a friss levegőért van, minthogy a szobalevegő nagyon fülledt… Így szoktam meg katonakoromban… De egyébként én teljesen meg vagyok elégedve… Csupán a tudományos kísérletek szólítanak el… Már nagyon szépen előrehaladtam, csak a kapott nem illékony zsírsavak elkülönítése szilárd és folyós savakra okoz nehézséget… Most azon gondolkozom, ha érdekli önöket, hogy a zsírsavak keverékéből előállítom a báriumsóikat… Ezeket azután átkristályosítom és talán sikerül az egyes zsírsavakat…

- Ezek a zsírsavak bizonyára nagyon fontos és szép dolgok, – vág közbe ismét Clara kisasszony figyelmetlenül és ajka szögletében kesernyés mosoly jelenik meg. – De mi igazán nem tehetünk róla, ha Görgey úr kidobja a tollas dunyhát az ágyból és szalmazsákot tesz bele… Én meghalnék azon a kemény zsákon… Isten őrizz!

- A szalmazsákot mindenesetre magammal viszem… Világért nem tudnék aludni azon a lagymatag pihés dunyhán… Kész betegség…

- Reméljük, az új lakásban jobban fogja érezni magát. Mi mindent megtettünk a magunk részéről… A zenélésről persze nem tehetünk… A prágaiak nagyon is muzikálisak… Ferdinánd!

- Ó, hiszen magam is kedvelem a zenét… alkalmilag… S még egyszer biztosíthatom önöket, hogy mindig szívesen emlékszem meg erről a lakályos és kedves szobáról és önökről…

- Mi is Görgey úrról, – csipegi Eliza, s szinte elérzékenyülve kíséri ki a fiatalembert, mint egy kedves halottat. Hiszen olyan csöndes, tiszta, finom lakó volt: szinte a fiúknak érezték, aki most ime, hitvány álmokért, képzelgésekért, – holmi zsírsavakért! – szakít a szülői házzal.

Clara azonban engesztelhetetlen és fagyos, mint egy megcsalt menyasszony. Előveszi megbarnult hátú, kunkorodott sarkú kártyáit s fölhuzott orral, kimért mozdulatokkal kezdi kirakosgatni őket a selyemkendővel letakart asztalon. Aztán süketen elmerül az özvegyembert, levelet, rablót utibatárt, jegyespárt, pénzeszacskót, istenszemét s miegyebet ábrázoló kártyák szemlélésébe, ekként kiáltva világgá, hogy egyáltalában nem érdekli őt többé Görgey úr.

*

Artúr sárgahegyű ujjai kíváncsian emelik a világosság felé a kémlőcsöveket, melyekben piszkosbarna s ködfehér folyadékok lötyögnek. Rövidlátó szemét összehúzza a szemüveg mögött s félig megnyílt szájából kivillannak erős fogai.

- Valami csak lesz végtére ebből a sok kotyvasztásból… – gondolja bizalommal. – Csak akarni kell s még az elemek is engedelmeskednek… On peut ce qu’on veut…

S a csövet, gyors mozdulattal megszagolván tartalmát, vissza ereszti a likacsos fatartóba, különböző folyadékokkal telt, foltosra mart oldalú társai mellé.

Az udvar kövein egyszerre ismerős lépések kopognak végig biztonságos, nyugodt, egyenletes, okos léptek Artúr szíve megdobban s lecsapva a kis edényt, amelyet éppen a kékesen lobogó borszeszláng fölé emelt, elébesiet az érkezőnek Az ajtó keretében, önkéntelenül kissé meghajtott fejjel, Redtenbacher professzor magas, testes alakja tűnik föl. Itt-ott sárgába játszó, nagy barna szakálla finommosolyú szájat vesz körül, bozontos, vöröses szemöldökei alatt húzódó apró barna szemei is mosolyognak.

- Nos… haladunk? – kérdi a professzor, nagy testéhez képest kissé vékony, de nem kellemetlen hangon.

-Valamennyire… – felel a fiatal vegyész szerénykedve. – Annyi már bizonyos, hogy cocinsav nem fordul elő.

- No ez mindenesetre haladás. Néha a negatívumok érnek annyit, mint a pozitívumok. Milyen nagy haladás például az a megismerésünk, hogy boszorkányok vagy kísértetek a természetben nem fordulnak elő. És milyen érdektelen ehhez képest, hogy cocinsav előfordul. De szerencsére a maga kókuszdióolajában cocinsav sem fordul elő. No ez derék.

Artúr kötelességének érzi az évődésen udvariasan és szerényen mosolyogni. S a finoman csörrenő lombikok és csövek és üvegek közt matatva, nagyon halkan és nagyon szerényen némi pozitívumról is beszámol.

- De az eddigi vizsgálatok alapján myritinsavat és palmitinsavat is gyanítok…

A professzor kétkedő mosollyal szaglássza az üvegeket.

- És miből gyanítja?

- Az átkristályosításnál…

- Nem ér semmit… – vág közbe a professzor még mindig jóindulattal mosolyogva, de határozottan. – Ha tisztán elő tudja állítani, elhiszem. Gyanítani mindent lehet. Ha az égitestek örök s változatlan mozgását nézem, tiszta matematikai alapon azt kell gyanítanom, hogy a perpetuum mobile lehetséges. A tapasztalat azonban ellentmond. A természettudományoknak éppen az az erőssége, hogy tapasztalati tényekkel tudja alátámasztani elméleti ítéleteit. Föltevéseik a költőknek is lehetnek: de az ő érveik csak rímek. Az igazi kémikus első kötelessége mindaddig kételkedni föltevéseiben, amíg a kétségtelen tapasztalat meg nem erősíti a hipotézist. Sohase feledjen el kételkedni, édes barátom, mindenben kételkedni… S egynémely dologban bizonyossághoz fog jutni…

- Mennyire nem ismer… – gondolja Artúr. – Ki tud nálam jobban kételkedni?

A professzor pedig szakállába nyúlva s vörös szemöldökeit összerántva halkan folytatja:

- Bizonyossághoz fog jutni… Már amennyire tökéletlen érzékeink megengedik…A végső bizonyosság… az persze megint ellenőrizhetetlen. Költészet. Egy rímpárral jobban kifejezhető, mint a mi ravasz képleteinkkel… Node…

S már megint mosolyog s fölemel egy kémlőcsövet:

- Arra ügyeljen, fiam, hogy az üvegedények feneke sohase legyen kormos… A korom távol legyen onnan, ahol tisztán akarunk látni… Adja csak ide azt a törlőrongyot…

És rálehelve az üvegcsőre, szorgalmasan és ügyesen megtörölgeti:

- Így…

Artúr áhitatosan kíséri szemmel minden mozdulatát, de az eleven bálvány mögött tamáskodó tekintete önkéntelenül a rúgóra járó bábot fürkészi:

- Nagy ember? Vagy csak komédiás? Szeret? Vagy csak használ, mint egy lombikot? Szeretem? Vagy csak rákapaszkodok jól haladó szekerére?…

És szeme előtt vékony drótfonalak jelennek meg, amelyek a magasból függve karba emelik a tanár karját s lomhán megrezegtetik ballábát. S amint lopva elnézi a nagyhírű tudós elégedett s fölényes mosolyú arcát, szinte bosszúságot érez, hogy valaki evvel a kételynélküli arccal meri hirdetni a kételkedés vallását.

- Ez az ember akar engem kételkedni tanítani? – gondolja merev s látszólag hódolatteljes arckifejezéssel. – Ez az ember, aki csak a kétely gyönyörűségéért kételkedik?… S engem aki a kétely kínján át akarok eljutni… Dehát hová akarok eljutni?… A természet végső titkainak megismeréséig?… Vagy csak egy tanszékig valami kis német egyetemen?…

A professzor pedig sűrű szemöldöke rejtekéből tanítványát vizsgálgatja s pápaszeme mögött villogó hideg kék szemének áruló pillantását próbálja ellesni.

- Vajjon ki ez a különös magyar? Mi van a pápaszeme mögött? A vászon munkazubbonya mögött? A dühödt szorgalma, összeszorított fogú koplalása, félelmetes szerénysége mögött? Mit akar tőlem? Tanulni? Vagy letiporni? Vagy egy nap a lombikok és vegyszerek közé rúg és itthagyja az egészet, mint ahogy a tiszti kardját földhöz vágta?… Hogyan lássak belé?

S hirtelen megkérdi Artúrt:

- Mondja csak: mért hagyta maga ott úgy uk-muk-fuk a hadsereget?… Hiszen már régi főhadnagy volt… Ezredsegédtiszt… Szép karriert csinálhatott volna…

Artúr megrándítja vállát:

- A katona békében: varga, aki nem varr csizmát… szánkó nyár idején…

- Szóval nem elégítette ki ambicióit…

- Útáltam ezt a rabszolga-pályát első nap, noha még nem ismertem, – ma azért útálom, mert ismerem…

- És a mi pályánk…

- Itt a vegyszerek közt nincs emberekkel dolgom… Szabadnak érzem magam… A rabszolga csúszva szolgál: a szabad ember uralkodik… Én uralkodni akarok: a tudós uralmával a természet erői fölött…

- A természet erői fölött Istené az uralom… Az ember csak…

- «Er kann nach dem Göttlichen streben!»

- Schiller?… Hm… No persze…

Egy ideig elmerülten állnak a laboratórium átható lúgszagában, a csillogó üvegek közt. A professzor végigfuttatja szemét a falon lógó acélmetszetű arcképeken: nagy kémikusok, természettudósok arcmásain. Mennyi élet, amely mind uralkodni akart, amely mind az isteni felé tört! Mennyi szellem, amely mind szabad akart lenni! S ez a nyakas fiatalember… Vajjon hová jut, mi lesz belőle?…

- Nem akarna megismerkedni a családommal? Szívesen látjuk akármelyik este…

- Kitüntetésnek veszem…

- Magunk leszünk, nem igen járnak hozzánk… Egy kicsit elzenélgetünk magunknak… Én csellózom… A feleségem zongorázik… A sógornőm hegedül. Remélem, szereti a zenét?

- Ó hogyne… imádom.

- Egy fiatal barátom egészíti ki a kvartettet a brácsájával… A konzervatórium tanára… Majd valami nagyon szépet keresünk ki a műsorunkból a maga tiszteletére… Beethovent szereti?

- Ó…

- Fiatalkoromban még hallottam zongorázni… Nagy ember volt… De a feleségem jobb szereti Mendelssohnt… Nézze csak, azt a borszeszlángot ne égessük hiába… Úgy… Nos hát akkor estére várjuk… Viszontlátásra.

*

A régi egyetemi épület egyik csöndes udvarában, amelyre csak laboratóriumok, szertárak, tanári lakások ablakai nyílnak, néhány öreg vadgesztenyefa ingatja a melankólikus őszi fényben sűrű lombját. A gesztenyefák tüskés gyümölcse már rég összeszáradt, fölpattant s a barna gesztenyeszemek is megráncosodva hevernek szanaszét az udvar kövein, melyek közt itt-ott sápadt, égett fű ütközik ki. A vegytani tanszék laboratóriumának ablakai szembe nyílnak Redtenbacher tanár lakásával s a nagylombú fák ingó koronája közt jól átlátni: Artúr, a laboratórium melletti kis szobájából, nem egyszer lát elsuhanó vagy kinézegető alakokat a tanári lakás ablakaiban.

Ismeri a nyúlánk, szőke, halványarcú hölgyet, aki néha sokáig néz alá a néptelen udvarba, a középen álló befedett kútra, vagy egy napfényben nyújtózó, fehér farkát csóváló macskára, vagy talán csak egy árva, elgurult vadgesztenyére – s amint szeme véletlenül összeakad Artúréval, gyorsan megfordul és eltűnik a belső helyiségek homályában. Ismeri a kissé idősebb, zömökebb asszonyságot, aki mindig nagy sebbel-lobbal fut az ablakhoz, gyorsan kitárja, s alákiáltja az udvarban szatyorral haladó cselédnek kiegészítő utasításait a bevásárlásokra vonatkozólag. Azután ugyanolyan hevesen beteszi az ablakot, s már fut is, valahová, ismeretlen szobák mélyére. És ismer egy szívalakú, szelíd, barna fürtökkel körüllegyezett kis arcot is, amely sohasem áll meg. sohasem néz ki, csak elhalad odabenn, az ablakon túl, mint egy álombeli árnyék egy álombeli hídon.

Így a Redtenbacheréknál tett esti látogatás alkalmával, – vacsora után, nyolc órakor – ismerősök közé lép be, akiknek csupán nevét és a családban elfoglalt állását kell megtudnia. A kövérkés, fürge hölgy a professzor felesége, Wilhelmina asszony, a nyúlánk, szőke lány Angelika, a professzorné húga s a szívalakú arc Angelika francia társalkodónőjéé, Adél kisasszonyé. Még két ijedtszemű, szöszke kislány ül a lilapárnás székeken, ruhácskájuk alól mélyen alányúló, csipkésszélű fehér bugyogóban. A professzor nagyobb gyermekei, a három kisebbet, a fiúcskákat most fektetik le éppen meseszóval egy távoli szobában. Minthogy egyik hölgy sem említi, hogy lopott pillantásokkal már fölfedezték a laboratórium titokzatos lakóját, Artúr is bölcsen hallgat ablakbeli megfigyeléseiről. Egyideig idegenkedve néz körül a rézveretes mahagóni bútorok közt: igyekszik hozzászokni a szoba hangulatához. A fiatal magyar, akit a professzor oly lelkesedve emlegetett, különben kezdetben némi csalódást kelt. Vatermörderje merevvé teszi fejtartását, barna gérokja kissé bő, lilasávos mellénye meg nem nagyon illik öltönyéhez, – s így külseje után ítélve a hölgyek afféle unalmas ifjú szobatudóst sejtenek a pápaszemes, szerény fiatalemberben. Az is feltűnik, hogy nemcsak arca, hanem keze is erősen barna, mintha sohasem viselne kesztyűt.

A társalgás meglehetősen nyikorogva indul, holott a professzor mindent megtesz, hogy tanítványát szóra bírja, s mint valami messze földről hozott ajándékot, lehetőleg kedvező színben mutassa meg a hölgyeknek. Artúrt azonban feszélyezi az új társaság, s megzavarja az ismerős arcok mögött megszólaló ismeretlen lélek, a már tudatába vésődött vonalak elkésett megelevenedése, – mint ahogy a villámlás után bizton várt és mégis szívrebbentő a késlekedő dörgés.

A professzorné szaporanyelvű szívélyességgel családi kérdéseket intéz a vendéghez hogy élnek-e jó szülei, hány testvére van, mit csinálnak, milyen idősek és hol élnek ezek a testvérek, amelyik nős, kit vett el, s vannak-e gyermekeik, s ha vannak, fiúk-e avagy lányok, – és még sok hasonló kérdést tesz, amelyekre Artúr gyakran csak vonakodva válaszol.

Angelika szép, s a közvetlen harmincelőtti évek tavaszutáni enyhe pírjával befutott arca most is mozdulatlan, mint ahogy Artúr az ablakban látta. Majdnem semmitsem szól, csak zöldes szeme jár révetegen a vele körülbelül egykorú fiatalember komoly s mereven figyelmes arcán, de csaknem avval a közönnyel, mint az udvar szabadon hagyott földjébe félig belefúródott, elaszott vadgesztenyeszemeken.

Adél, a társalkodónő, találja meg végül az obligát társalkodó-hangot, jelentéktelen s a családtagok előtt már untig ismert apró históriákat adván elő a drezdai és lipcsei társaséletből, ahol tíz évig tartózkodott a báró Freiwald-családnál. Sorra kerül az altenburgi uralkodó herceg bálja, amelyre őt is meghívták, sőt amelyen a cotillonnál a herceg lányai – édes teremtések! – voltak szomszédnői; elmondja, hogyan ismerkedett meg egy raout-on Mendelssohn-Bartholdyval, aki zsidó ugyan, de elragadó ember…

- És elragadó muzsikus… – sóhajtja Redtenbacherné.

Erre aztán a vendég is fölelevenedik. A társalkodónő szavaiba kapcsolja mondókáját, de tekintete mindenfelé fordul, csak hozzá nem. Leírja, a magyar gárda kapitányának, Vécsey grófnak, fényes báljait, a bál résztvevőit, a ragyogó bócsi testőr-életet, amelynek tündökléséből egyszerre az unalmas falusi garnizonok porába-sarába csöppent, előadja egy kalandját, amikor két kún huszárja szigorúsága miatt agyon akarta lőni, kikap emlékezetéből egy másikat, amikor goromba századosával zördült össze keményen, s szarkasztikus humorában, amellyel embereit jellemzi, van valami pokolian vidám és egyben félelmetes, mintha végtelen messzeségből, egy idegen bolygóról nézne alá a földgolyóbis apró hangyáira, emberi komédiáira…

- Pompás fiú… – súgja a professzor feleségének, s két apró szeme villog az örömtől, hogy milyen mulatságos gyerek az ő fölfedezettje, a fránya magyar legény.

Angelika csak nézi-nézi Artúrt, s mikor az maró szavakkal a két kún huszár kivégzéséről beszél, alig észrevehetően elvonja száját. Artúr pedig egyre groteszkebb fordulatokat, egyre irónikusabb hangú jellemzéseket keres, hogy ezt a ráfüggesztett két zöld szemet, ezt a mosolytalan vékony ajkat megmosolyogtassa s megszabaduljon attól a különös szorongástál, amellyel a lány közelsége fekszik mellére.

- Mi ez? – futkos agyában a kérdés félig öntudatlanul. – Mit kérdeznek tőlem ezek a szemek, mit fürkésznek bennem? És mi ez a különös szorongás, itt, a mellemben, mintha rettegnék a felelettől?

Egyszerre csak, amint a társalgás kissé ellankad, azt veszi észre, hogy a két kis fehérbugyogós lányka a zongoránál ül, riadt szemük mereven függ a kottán s ujjacskáik lassú, lépegető, gyermeteg billentéssel vernek valami egyhangú zenedarabot. A felnőttek mindentudó mosollyal hallgatják a gyermekek játékát, még Angelika arcán is földereng valami szórakozott és féligjelenlévő mosolygás.

- Istenem, milyen kedvesek, – suttog a szívalakú arcú társalkodónő, de Artúr, aki csak kötelességből csatlakozik a mosolygókhoz, nem tudja belátni, mi kedves van azon, ha két álmos és ijedt leányka ujjacskáival a billentyűket ütögeti és szívdobogva lesi, hogy a taktust valahogy el ne vétse.

A produkció után a gyermekek boldogan hagyják el a zongorát, szelíden tűrik a szülők csókjait és komoran veszik tudomásul a szemüveges idegen elismerő bólogatását, aztán illedelmes köszöntéssel aludni mennek.

Artúrt kifárasztotta a monotón zene s egy pillanatra arra gondol, hogy legjobb volna, ha ő is aludni menne kis szobájába, a kemény szalmazsákra. De erre semmi remény: mintha igazi koncertteremben volnának, ahol egyik művész a másik után lép a dobogóra, az ajtó kitárul, s egy fehérarcú, lobogó lenhajú ifjú ember lép be, sárga pofaszakállal, álmatag tekintettel s hóna alatt gyanús csomaggal: kétségkívül a megigért brácsás.

- Franz Theodor Florian Maria Ruziczka, – mutatkozik be Artúrnak a jövevény mély meghajlással s úgy tetszik, kissé fölényes mosollyal.

- John Waldemar Arthur Görgey de Görgő et Toporc, – viszonozza Artúr a bemutatkozást s keményen belenéz a zenész mandula-tejszínű arcába.

- Haha… pompás fiú, – kacag a professzor vékonycsengésű hangján, mely mintha valahonnan a feje fölül hangzana, s megcsapkodja a jó tréfáért Artúr vállát. A többiek is nevetnek, még Angelika is – végre! – elmosolyodik, s nem is gyanítják, hogy Artúr valóban teljes nevét mondta csak el prédikátumostul.

- Akkor hát, ha mindnyájan együtt vagyunk… tán el is kezdhetjük… – mondja a háziasszony szíves mosollyal, mintha asztalhoz, hívná az éheseket.

A sarokból egy-kettőre kottaállványokat hoznak elő, a hangszerek barna teste fölvillan s a professzor megilletődött arccal bontja ki egy zöld zsákból csellóját. Míg vaskos vonóját gyantázza, fölteszi a kérdést:

- Beethovent, vagy Mendelssohnt?

- Beethovent, – mondják Angelika és az új vendég egyszerre és értőn összenéznek.

- Mendelssohnt… – szól a professzorné szemrehányó és elnyujtott hangon, mint aki mindjárt sírásra kész akaratáért.

A professzor idegesen lendíti meg vonóját.

- No most melyiket?… Az asszonynép persze sohasem tud egyetérteni… Dehát ma Görgey úrnak játszunk… Legyen ő a Bölcs Salamon… Nos?

Artúr nehéz választás előtt áll. Ha egészen őszintén felelhetne; azt mondaná, hogy mennykőbe mind a kettővel, csukják le a zongora fedelét, sűllyesszék vissza a zsákba azt a brugót, s Angelika is tegye le hóna alól a hegedűjét… Tegye le a hegedűjét, adja kezébe fehér kis kezét, mosolyogjon mosolytalan ajkával, s csöndesen beszélgessenek arról, hogy hát hogyan is lenne, ha ők ketten… Eh, ostobaság! Hiszen olyan messze van tőle ez az idegennézésű lány, olyan messze ez a jövendő szerelem, mint az a másik, az elmult, az örökre elmerült… Csak tiszta fő! Csak semmi képzelgés! Semmi álmodozás! Mert az álmokból fölébredünk… Hátha már ez a másik… ez a magnézium-képű… De valamit kérdeztek tőle: mit is feleljen?

- Talán… mind a kettőt… – mondja fölrezzenve s kétségbeesve gondol rá, hogyan fogja ezt ébren végigvárni.

- Remek ember! – kiáltja a professzor és szakálla megremeg az örömtől. – Akkor hát előbb Beethovent… A tizenhatost…

S nagy testével egy székre reccsenve, lába közé kapja a csellót s a húrok fölé emeli vonóját. Mindnyájan leülnek s a kottalapok gyors zizegése, a pengetve hangolt húrok cincogása ünnepélyes várakozást parancsol a hallgatóknak.

- Hát ez az árva madár? Ez is csak hallgat? – gondolja Artur s a francia lányra pislant. De megkérdezni már nincs idő, hogy játszik-e valamely hangszeren – ki nem játszik ebben az átkozott városban? – mert a zongora fölzendül, a vonósok belefúrnak a húrokba s egyszerre mind a négyen: a nagyszakállú, nagyhomlokú, megereszkedetthasú férj, a sok gyermek szülésében kissé elpuhult testű, meglágyult bőrű asszony, kerek hátán egy alig látható bibircsókkal, a lenhajú, bágyadt fiatalságú zenetanár, akinek álmos szemében különös fények villámlanak most, a titkos álmok közé merült karcsú lány, aki fölött észrevétlenül lebeg az elrohanó idő első szál ökörnyála, – mind a négyen elrepülnek a lilahuzatos székekről, a rézveretes mahagóni-bútorok közül, az egyetem öreg, zegzúgos épületéből, a szűk prágai útcából, el e világról, ez ostobán pergő csillagról, messze, magasra, a hangok ragyogó és édes csobogásába, a zengő fényekkel tele űrbe, valami szédítően távoli empyreumba…

Artúr fülében csak zűrzavaros nyivákolás, álmosító zsongás hallik, mely elbágyasztja, megzavarja, elszakítja önmagától. Szemhéja egyre nehezebb lesz, fejében sötét függöny vonódik lassan-lassan össze, s egyszerre minden eltűnik szeme elől, s édes pihegéssel elalszik. Álmában a Károly-hídon jár, s egy piszkos sipka nyúlik elébe, s a piszkos sipkában pénzdarabokat lát. A sipka mögött egy púpos emberke áll, csúf vigyorgással, s az emberke mögött egy nagy hárfa látszik. Artúr egyszerre egy iszonyú dorongot szorongat kezében, s már-már fölemeli hogy lecsapjon a púposra s összezúzza a hárfát. De a híd alatt a Moldva lassan emelkedni kezd, mind magasabbra és magasabbra emelkedik, már fönn locsog a hídon, melléig ér, torkáig ér… és minden összezavarodik a piszkos hullámzásban…

*

A vörös nap, mint egy letiport rózsa, fájdalmasan és szögletesre törve hull le az alkonyati égről: szinte úgy érezni, mintha megsebzett, fanyar illata is ott lebegne a csípős őszi levegőben. A város napközben fölszállt pora, a magasságban fátyollá sűrűsödve, lassan lebeg vissza a Moldva két partjára A nyugati szél oldalt hajlítja a kémények barna füstjét és elsodorja kelet felé – a városvégi erdők rugalmas, vörösleveles ágai mintha a szétfoszló füstgomolyok után kapdosnának az elérhetetlen messzeségben.

Görgey Artúr szürke köpenyébe burkolózva sétálgat a városon kívül, túl a félelmetesen piszkos ghettón, melynek utcáit kilenc órakor drótkötéllel zárják el, túl a magaspalánkos, silbakőrizte lőporgyáron is, a szikkadt mezőkön, ahol a Prága környékén állomásozó magyar huszárok szoktak gyakorlatozni. Avval a szándékkal jött ki a zajos városból hogy majd a kókuszdió-olajról szóló értekezésén gondolkodik, amelynek a Liebig-féle Annalenben kell megjelennie. De gondolatai nem engedelmeskednek, egyre csak Ángelika halvány arcát ringatják elébe, elűzhetetlenül.

- Ő az, akiért tisztán megőriztem magam, mint egy lány?… Ő, vagy más?… Meg kell házasodnom … Ha Lembergben megkaphatnám a tanársegédi állást, megélnénk… Vagyona is van… Idővel Redtenbacher tanszéke megürül… Meg kell házasodnom: meddig gyötrődjem még a kemény szalmazsákon?… Csak ne lenne olyan nehéz megközelíteni… Mi van a lelkében?… És éppen mert nehéz… Megmutatom, hogy különb vagyok annál a tejfölarcunál… Én, én… Nekem jussom van a boldogságra! Igen… Mi lesz velem?… Ha a feleségem lenne, talán Prágában is maradhatnánk… Vagy megpróbálnám a pesti egyetemen… Ki van ott? Senki. Sarlatánok. Az egyetlen Sabatini ér valamit… Én majd megmutatom… És otthon lenni tán mégis… Ámbátor mi az, hogy otthon?… Mi az, hogy Magyarország? Mi az, hogy magyarnak lenni?… Megfulni a porban, a sárban…

Az országuton jár és csizmája fehér a portól, amelybe minden lépésnél önkéntelenül belerúg. S egyszerre szemközt is porfelhő kavarodik s a fehér fellegből tompa dobogás s a távolban el-elakadó nótaszó hallik. Artúr bosszúsan áll meg az úton.

- Még itt se lehet nyugton az ember… Porral és füsttel, zenével és énekkel van megfertőzve a levegő… De hiszen ezek a nádorhuszárok… akkor hát… Fölösleges, hogy meglássanak az egykori tiszttársak… Hiábavaló kérdezősködések… Locska beszéd… Mi közöm hozzájuk…

És az útfélen kikeres egy hatalmas öreg tölgyet és annak vastag, ráncos, itt is, ott is fölpukkadt kérgű törzse mögé húzódik az egyre közelebb gomolygó porfelhő, egyre döngőbb lódobogás, egyre harsányabb énekszó elől.

Egy századnyi fáradtságtól érdes, portól rekedt, de mégis harsány, erős férfihang zúgja az egyszólamú, tempós nótát:

Nagyabonyban csak két torony látszik,
De Prágában nyolcvankettő látszik…

Artúrt különös, leküzdhetetlen szorongás fogja el: az énekszó végigremeg a nyakán, a hátán.

Igen, nyolcvankét idegen torony, amelyek közt oly idegenül teng-leng, oly magányosan, oly kielégítetlenül… Tán haza kellene menni… Haza, Magyarországba, a porba, a sárba… és magával vinni azt az idegen lányt… Vajjon mindig idegen marad számára? És kinek nyílik meg?…

A katonák immár közvetlen előtte dobognak el… Az út lópatákverte porzása megvakítja, s az ezüstös porfátyolon át inkább csak sejt egy-egy ismerős arcot… Ott lovagol Piller… ott Ivánka… kedves pajtások… s oly messze vannak most tőle, túl a porfátyolon, mint valami mesebeli láthatatlanná tévő ködguba alatt… Az ének harsogva száll a fülébe, de most nem bántja, inkább magával kapja, fölragadja, szívébe nyúl és különös fájdalmas gyönyörűséggel tölti el. Szomjasan issza a csaknem elfeledett, dacos magyar szavakat, melyek a hátravetett fejekből kiáltanak:

Inkább mézem az abonyi kettőt,
Mint Prágában azt a nyolcvankettőt!

De hát hol van az az Abony? Nagyabony? Amelynek két tornya igézetesebb, mint egy hatalmas erejű mágus kétágú varázsvesszeje? Mitől van, hogy a világ minden tornyai összedőlnek bábeli átokkal, ha ebben a két fehérre meszelt toronyban megszólal a hazahívó, bűvöskongású harang? Mért kong most az ő lelkében is oly fájdalmasan az a harangozó érzés, amely a huszárok dalában bujkál?… Már ismét távolodik a nóta s még mindig ugyanaz:

Inkább nézem az abonyi kettőt,
Mint Prágában azt a nyolcvankettőt…

Görgey Artúr nekitámasztja homlokát a vastagtörzsű tölgynek, – oly különös, megejtő, ismerős illata van ennek a durvakérgű fának, – s a keményen visszaparancsolt könnycseppek aláfutnak orrába… Vajjon mért hallja most úgy, mintha abban a két toronyban félrevernék a harangokat?…

 

No comments so far!
Leave a Comment


Prágai Magyar közösségi portál
Ön a Prágai magyar portál oldalain van.
ADY ENDRE DIÁKKÖR Ryťířská 27 Praha 1 110 00
Balassi Intézet Prágai magyar kulturális intézet
Budapest étterem Slezská 909/86 130 00 Praha 3 +420 602 221 323
Coexistentia - Együttélés Politikai Mozgalom
CSMMSZ Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetsége
CSMOT Csehországi Magyar Orvosok Társasága tel: +420/724/086566
GÖRGEY ARTÚR TÁRSASÁG Rez 45 Husinec Rez CZ 250 68 Telefon: + 420 220 940 190 + 420 266 172 073
Iglice egylet Spolek Iglice Egylet, Slunečnicová 2975/3, Praha 10, 106 00 tel: 604 456 604 (Serédi László)
Közép-Európai Tanulmányok Tanszék Katedra středoevropských studií Filozofická fakulta Univerzity Karlovy v Praze náměstí Jana Palacha 2 116 38 Praha 1 tel.: +420 221 619 819
Mille-Domi Dům národnostních menšin – Praha II. emelet Vocelova602/3 120 00 Praha 2
Nyitnikék
Magyar Köztársaság Prágai Nagykövetség Pod Hradbami 17, Praha 6-Střešovice +(420)-220-317-200
PRÁGAI REFORMÁTUS MISSZIÓI GYÜLEKEZET Prága 1, Klimentská ulice 18
Pszicho-klub